Otthon két gyerekkel - az első hónap tapasztalatai
16:05
Augusztus 5. ünnepi nappá vált az életünkben, hiszen ezen a napon született meg második kislányunk,
Lilla.
És hopp, amilyen gyorsan világra jött (alig másfél óra alatt), olyan gyorsan telt is el a születésétől számítva egy egész hónap.
Na de ahelyett, hogy hosszú monológba fognék a Idő múlásáról, és annak következményeiről, miszerint a gyerekeink egy szempillantás alatt felnőnek, mi meg szülők csak egyre öregszünk, inkább mesélnék az elmúlt egy hónapunkról, arról, hogy az előzetes félelmeink a kétgyerekes szülői létet illetően beigazolódtak-e vagy sem, és egyáltalán, hogy bírkózunk meg a feladatokkal e megváltozott életkörülménynek köszönhetően.
Ugye leginkább attól tartottunk, hogy Luca hogy fogadja a kistestvérét, féltékeny lesz-e rá vagy sem, megváltozik-e majd a viselkedése, jobban igényli-e majd a figyelmünket. Igyekeztünk felkészíteni őt Lilla érkezésére (hogy hogyan, arról EBBEN a bejegyzésben írtam), mégsem tudhattuk, hogy ez sikerült-e nekünk, éppen ezért a kétségek egészen a NAGY találkozásig bennünk éltek.
A férjem szerint csak bemagyaráztam magamnak, én azonban határozottan állítom, hogy a szülés előtti hetekben Luca sokkal jobban igényelte a társaságomat, mint bármikor előtte. Ha szóba került a kistestvér, egyszerűen nem akart rá reagálni, a pocakomat, azaz a benne lévő babát, amit előtte gyakran magától is puszilgatott, egyik napról a másikra "látni" sem akart. Ezek a dolgok azért megijesztettek, és számomra semmi jót nem ígértek. És hogy végül mi történt?
Nos, amit minden szülő szeretne: első látásra imádta a kistestvérét!
Míg élek nem felejtem el azt, amikor Luca meglátta Lillát, igazán lélekmelengető pillanat volt. Félszegen ugyan, de hatalmas vigyorral az arcán jött az ágyamhoz. Magam mellé ültettem, ő pedig nagyon óvatosan, mintha tudná, hogy egy kis törékeny és vigyázásra szoruló élet lenne a karomban, megsimogatta a lábát, miközben aranyosan mondogatta és mutogatta, hogy milyen pici. Látni lehetett a szemében az örömet és a boldogságot, ami a kórházból való hazaérkezésünk óta töretlen. Persze nem azt állítom, hogy néha nem üti fel a fejét egy kis féltékenység, de ezt tök normálisnak tartom.
Ezzel egyetemben viszont nem hagyja nyugodni a lelkiismeretemet, hogy kevesebbet tudtam ebben az egy hónapban foglalkozni Lucával. Bár igyekeztem vele, egyedül csak vele tölteni naponta fél órát, ez gyakran csak az altatás körül érkezett el, a szokásos meséléssel. Emiatt néha úgy éreztem, és még mindig érzem, hogy ez úgy játszódik le benne, hogy végre itt van anya, és akkor is már csak azt várja, hogy aludjak már... Értitek ezt? Volt, aki hasonlót élt át? Vagy csak én reagálom túl?
Na de ahelyett, hogy hosszú monológba fognék a Idő múlásáról, és annak következményeiről, miszerint a gyerekeink egy szempillantás alatt felnőnek, mi meg szülők csak egyre öregszünk, inkább mesélnék az elmúlt egy hónapunkról, arról, hogy az előzetes félelmeink a kétgyerekes szülői létet illetően beigazolódtak-e vagy sem, és egyáltalán, hogy bírkózunk meg a feladatokkal e megváltozott életkörülménynek köszönhetően.
Ugye leginkább attól tartottunk, hogy Luca hogy fogadja a kistestvérét, féltékeny lesz-e rá vagy sem, megváltozik-e majd a viselkedése, jobban igényli-e majd a figyelmünket. Igyekeztünk felkészíteni őt Lilla érkezésére (hogy hogyan, arról EBBEN a bejegyzésben írtam), mégsem tudhattuk, hogy ez sikerült-e nekünk, éppen ezért a kétségek egészen a NAGY találkozásig bennünk éltek.
A férjem szerint csak bemagyaráztam magamnak, én azonban határozottan állítom, hogy a szülés előtti hetekben Luca sokkal jobban igényelte a társaságomat, mint bármikor előtte. Ha szóba került a kistestvér, egyszerűen nem akart rá reagálni, a pocakomat, azaz a benne lévő babát, amit előtte gyakran magától is puszilgatott, egyik napról a másikra "látni" sem akart. Ezek a dolgok azért megijesztettek, és számomra semmi jót nem ígértek. És hogy végül mi történt?
Nos, amit minden szülő szeretne: első látásra imádta a kistestvérét!
Míg élek nem felejtem el azt, amikor Luca meglátta Lillát, igazán lélekmelengető pillanat volt. Félszegen ugyan, de hatalmas vigyorral az arcán jött az ágyamhoz. Magam mellé ültettem, ő pedig nagyon óvatosan, mintha tudná, hogy egy kis törékeny és vigyázásra szoruló élet lenne a karomban, megsimogatta a lábát, miközben aranyosan mondogatta és mutogatta, hogy milyen pici. Látni lehetett a szemében az örömet és a boldogságot, ami a kórházból való hazaérkezésünk óta töretlen. Persze nem azt állítom, hogy néha nem üti fel a fejét egy kis féltékenység, de ezt tök normálisnak tartom.
Ezzel egyetemben viszont nem hagyja nyugodni a lelkiismeretemet, hogy kevesebbet tudtam ebben az egy hónapban foglalkozni Lucával. Bár igyekeztem vele, egyedül csak vele tölteni naponta fél órát, ez gyakran csak az altatás körül érkezett el, a szokásos meséléssel. Emiatt néha úgy éreztem, és még mindig érzem, hogy ez úgy játszódik le benne, hogy végre itt van anya, és akkor is már csak azt várja, hogy aludjak már... Értitek ezt? Volt, aki hasonlót élt át? Vagy csak én reagálom túl?
Nagyon sok segítségem volt az első hónapban, így viszonylag későn érkezett el az a nap, pontosabban este, amikor egyedül maradtam itthon a két gyerekkel. Be kell valljam, be voltam tojva rendesen, hogy mégis hogyan fogom tudni ellátni egyszerre őket. Ez az esti időszak volt ugyanis a legnehezebb minden napban, még úgy is, hogy mindig volt valaki velem, ilyenkor ugyanis mindkét gyerekem egyszerre igényelt. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy meg tudom-e egyedül oldani ezt a gyakran két emberes műszakot, sikerül-e megvacsoráztatni, megfürdetni, és elaltatni őket, vagy teljes idegösszeolmásban és két síró gyerekkel fog megtalálni a férjem, amikor hazaér az edzéséről... Nos, lelövöm a poént: piszok nehéz volt, de megoldottam. Időnként ugyan valamelyik gyerek sírásától zengett a ház, és a fogadalmam ellenére bevetettem a YouTube meserészlegét is, de sikerült tíz óra tíz percre mindkettőjük bendőjét megtölteni, megfürdetni és elaltatni is. Óriási elégedettséget és büszkeséget éreztem ezután, mintha csak megmásztam volna a Himalája legmagasabb csúcsát, és ugyanolyan kimerültem dőltem bele én is az ágyba aludni, a következő szoptatásig. Ezután a nap után viszont sokkal magabiztosabban néztem elé a következő hármasban töltött estéinknek, és talán ennek a hozzáállásnak is köszönhető, hogy viszonylag könnyen is zajlanak. Az igaz kihívások viszont még csak ezután következnek, amikor apának véget ér a szabadsága, és visszatér a munka világába. De ez már egy másik sztori...
Krisztina
0 megjegyzés