Hetek óta keresem a megfelelő szavakat. Azokat a szavakat, melyek elég magasztosak és nagyok ahhoz, hogy a jelenlegi érzéseimet és élethelyzetemet ki tudják fejezni. 

Meglepettség. Öröm. Boldogság. Csoda. Aggodalom. Félelem. Izgatottság. Boldogság. Szeretet. Lelkesedés. Csodálkozás. Kétely. Álom. Valóság. Várakozás. 

Ezeket a szavakat egymás után (átéléssel) olvasva, talán érzékeltethetik veled, kedves Olvasó, azt a változást, amelyen hónapok óta megy keresztül kicsiny kis családom. Hol az egyik érzelem kerekedik felül, hol másik. Egyik pillanatban még madarat lehet fogatni velem az örömtől, a másikban már aggódva és félelemmel tekintek a közeljövőre. 

Szülők leszünk - ismét. Kisbabánk lesz! 

A mai napig döbbenten állok ezen tény előtt, pedig az egyre kerekedő pocakom nap mint nap figyelmeztet és ráébreszt arra, hogy bizony ez nem egy álom, hanem a valóság teljes egészében. Habár terveztük és akartuk a kistestvért, mégis félelmetes belegondolni, hogy a mi pici lányunk mellé hamarosan érkezik egy még kisebb. Egy ártatlan kis lélek ereszkedik le közénk, akinek féltő gondoskodásra, kellő mértékű szeretetre és odaadó figyelemre lesz szüksége részünkről. Képes(ek) leszek (leszünk) két gyermeket egyszerre nevelni és szeretni? Hogyan fogunk boldogulni a mindennapokban? Hogyan tudom az esetleges testvérféltékenységet kezelni? Hogyan jut mindkét gyerekre elegendő minőségi idő? És egyáltalán, hogyan legyek egyszerre két helyen, ha mindkét gyerekemnek egyszerre lenne szüksége rám?

Kérdések ezre tolong nap mint nap a fejemben, melyek többségére még nem érkezett meg válasz.  Rájöttem viszont arra, hogy még nem is kell mindezekre felelnem, nincs még aktualitása az egésznek. Bíznom kell magamban, bíznom kell az anyai ösztönömre, ahogy az első gyermekünk esetében is tettem. Tudom, hogy ha a helyzet úgy hozza, majd megoldja az aktuális feladatot, tudni fogom abban a pillanatban, hogy mit tegyek. Természetesen aggályaim ettől még vannak a kétgyermekes szülői létemet és helytállásomat illetően, ám a félelmeimet, ahogy egyre közeledem a nagy nap felé, mintha egy belső, láthatatlan erő segítene leküzdeni. A boldogságomnak köszönhetem ezt, hisz annyira boldog vagyok, hogy megadatik velünk újra ez a csoda, a szülővé, az anyává válás csodája. Nem akarok az előttünk álló nehézségekre gondolni, a jelent szeretném megélni. Nincs más dolgom, csak koncentrálni és átélni az újabb várandóságomat, annak minden nyűgével és bajával együtt. Örülni annak, ahogy Luca puszilgatja a pocakom, az ő kistestvérét.  Kiolvasni a férjem szeméből és mosolyából minden egyes alkalommal azt az örömet, hogy ismét Apa lesz. Éppen ezért nem is tudok  már mást mondani:

  Gyere augusztus, mi már nagyon várunk Téged!