Megtaláltam egy pár évvel ezelőtti őszi bakancslistám, melyet akkor azért írtam, hogy kicsit megszeressem e színeiben gazdag, ám gyakran bús és komor évszakot. Nagyokat mosolyogtam magamban a listát olvasgatva, és nem, nem azért, mert olyan szép emlékeket idézett bennem a megvalósításuk, bár kétségkívül az is jó móka volt, hanem azért, mert ma már egy örökmozgó, egyhelyben ülni nem tudó gyerek mellett ezek a sokszor apró dolgok is elérhetetlennek tűnnek az jelenlegi életemben.

Bár sosem voltam az a nagy listaíró, és jelenleg, amikor Luca épp abban a korszakában van, hogy egyedül még nem tud járni, a mászás pedig már nem érdekes számára, ezért mindenhova Anya vagy Apa kezét fogva és húzva kell a köröket róni a lakásban, szóval ebben a folyamatosan pörgős és sétálós napokban örülök, ha egyáltalán a laptop elé tudok ülni, én balga pedig arra vállalkoztam önszántamból, hogy listát írjak, mi több, majd e pár hónap alatt meg is valósítsam azokat. De hát az élet úgy szép, ha tele van kihívásokkal. Ez meg az a javából, ha első olvasásra nem is úgy tűnik.

A régi bakancslistát tehát kicsit átalakítottam, mondhatnám úgy is, hogy "gyerekesítettem" (a nyelvművelők kérem kíméljenek, egy fáradt anyuka hablatyol itt összevissza, hülye szavakat is kreálva), és idén ősszel is belevágok, immár többedmagammal, a megvalósításába. Aztán vagy sikerül, vagy nem. 😉

Nektek ismerős anyucik, az a jelenet, amikor nagy nehezen elaludt az energiabomba gyermek, mi meg a legnagyobb csendben, magunkban éljenzünk a megérdemelt én-időnek. Gyorsan elkészítjük a forró csokit, már bevackoltuk magunkat a kanapéra, a szánkhoz emeljük a bögrét, amikor a szomszédos szobából sírást hallunk. Ugrunk, hogy még időben tudjuk hárítani a problémát, magyarán visszaaltassuk a gyereket. Ez persze már nem sikerül... Oda az én-időnek, és oda a nyugiban elfogyasztott forró csokinak is, amit órák múlva, jéghidegen és természetesen dugiban fogunk meginni. Nos számomra, a melegen és EGYEDÜL elfogyaszott forró csoki nagy kihívásnak tűnik, azért remélem sikerül megvalósítani.

Bár szívesen kreatívkodnék egy kicsit, sok értelmét nem látom, mert csak magammal szúrnék ki. Hogy miért? Egy: hosszú-hosszú órák alatt készülne el, hiszen az egyévesem mindent elkövetne annak érdekében, hogy megakadályozza az egyébként 15 perc alatt is elkészíthető dekorációt (hogy ezt tudatosan vagy sem tenné, arról inkább ne beszéljünk). Kettő: az alkotásra szánt időt alvással is tölthetném. Három: ha el is készülne valaha, valahol magasan a szekrény tetején tündökölhetne, hogy ne a mindenre elszánt egyévesem kezei között végezze röpke egy perc alatt. 

Szerintem gyorsan meg is keresem a tavalyi díszeket, és felteszem őket a szekrény tetejére...