A mese mindig jelen volt az életemben. Emlékszem gyerekkorom azon estéire, amikor áramkimaradás miatt ültünk a gyertyafényes szobában, és úgy szórakoztatott bennünket a testvéremmel apu, hogy mindenféle történetet talált ki lovon vágtázó és nyilazó hősökről, akiknek a történetét szájtátva hallgattuk. Aztán emlékszem a kedvenc rajzfilmeimre, amelyeket egész álló nap tudtam volna nézni a videólejátszó előtt ülve. Vili, a veréb, az Oroszlánkirály vagy épp a kedvenc Disney mesém a Pocahontas, mind egy olyan kis szelete annak a rengeteg mesének, melyekhez sok szép emlékem fűződik. A mesekönyvek világa, a benne szereplő illusztrációk pedig mindig lenyűgöztek. Míg nem tudtam olvasni saját történetet kreáltam a látott rajzokból, beleképzeltem magam a történésekbe, és hittem benne, hogy minden ami ott látható egyszer igaz és valós volt. Hogy igenis léteztek tündérek és sárkányok, az állatok tudnak beszélni, a törpék és manók pedig még mindig közöttünk élnek.