A klasszikus, sokak által kedvelt Mi van a táskámban? bejegyzés szolgált inspirációul arra, hogy felfedjem mit is hordok nap mint nap magammal a pelenkázó táskámban. A kipakolásban pedig csatlakozott hozzám bájos segítőm, Luca is.
A
gyermekvárás izgalmas hónapjai alatt sokszor állt a beszélgetéseink
középpontjában a költözés. Igazság szerint én nagyon szerettem volna az addigi
bérelt kis kétszobás lakásunkat elhagyni nagyobbért, ahol már a születendő babánknak
is lett volna külön szobája. Apa ellenben még nem szeretett volna pakolni, és
végül a maradás mellett felsorolt érvei, (ha nem is egyértelműen), de engem is meggyőztek.
 |
| Kép forrása |
Habár már lassan egy éves lesz Luca, úgy gondoltam, megosztom a várandós fotózásunk néhány emlékezetes és szívünknek kedves pillanatát. Egyúttal azzal biztatnék minden leendő szülőt, hogy ha tehetik, mindenképpen keressenek fel egy jó fotóst, és örökítsék meg ezeket a pillanatokat, igazán kellemes élmény lesz pár év múlva elővenni a gömbölyödő pocakunkról készült képeket.
Luca születése előtt számomra egyértelmű volt, hogy ha babalátogatóba megyünk, akkor valami cuki ruhát viszünk az újszülöttnek, a szülőknek pedig csokival és egy üveg borral kedveskedünk. Tuti bevált receptnek gondoltam. Aztán Luca megszületésével megérkeztek hozzánk is az első látogatók, akiket követtek a következők és következők... szóval beindult nálunk is a vedégsereg, ami sok-sok ajándékot is jelentett. Őszinte leszek, gyermeki izgatottsággal vártam minden egyes alkalommal, hogy milyen cuki dolgot fog kapni a lányunk, ugyanakkor idővel már nem feltétlenül az aranyos dolgoknak, hanem a hasznos és praktikus tárgyaknak örültem meg.
Szerencsénkre túl sok haszontalan vacak nem került hozzánk, de így is lett néhány olyan dolog, ami bár nagyon édes, mégsem valami praktikus a mindennapok során. Ilyenek például a plüss állatok, amelyek száma a mai napig valami rejtélyes oknál fogva sokszorosódik...
A mai nappal tehát egy csokorba gyűjtöttem azokat a dolgokat, melyeknek mi nagyon örültünk, ezért nyugodt szívvel ajánlom másoknak is. Elsősorban azoknak kívánok útmutatást nyújtani, akik nem csak úgy adni szeretnének valamit, hanem arra is gondolnak, hogy a szülők tényleg hasznát tudják majd venni a mindennapok során.
Szerencsénkre túl sok haszontalan vacak nem került hozzánk, de így is lett néhány olyan dolog, ami bár nagyon édes, mégsem valami praktikus a mindennapok során. Ilyenek például a plüss állatok, amelyek száma a mai napig valami rejtélyes oknál fogva sokszorosódik...
A mai nappal tehát egy csokorba gyűjtöttem azokat a dolgokat, melyeknek mi nagyon örültünk, ezért nyugodt szívvel ajánlom másoknak is. Elsősorban azoknak kívánok útmutatást nyújtani, akik nem csak úgy adni szeretnének valamit, hanem arra is gondolnak, hogy a szülők tényleg hasznát tudják majd venni a mindennapok során.
Pontosan egy teljes hónapon keresztül élvezhettük a szabadság adta örömet, és habár idén nem a tengerparton lógattuk a lábainkat, hanem hazalátogatva családi környezetben töltöttük el ezt a pár hetet, azért igyekeztünk bele csempészni egy kis nyaralási hangulatot is. Így pédának okáért elmentünk strandolni a környékbeli fürdőhelyekre, hogy egyrészt a hűsítő vízben élvezzük a meleg napsugarakat, másrészt, hogy nagyokat kacagjunk Lucával, aki nevetve és sikoltozva jelezte nekünk, hogy mennyire élvezi a medencében való pancsolást. A fürdőzés és játék mellett, azonban kiemelt figyelmet fordítottunk Luca bőrének védelmére is, nem szerettük volna ugyanis, hogy a nap káros sugarai kárt tegyenek érzékeny bababőrében.
2016.09.15., csütörtök, hajnali 4 óra:
Arra ébredtem, hogy a kislányunk rúgott egyet. Vagy
várjunk csak… Nem, ez nem mégsem egy rúgás, sokkal inkább egy görcs. Ugye nincs
baj? Ez már azt jelenti, hogy irány a kórház? Gyorsan, vagyis egy jól irányzott
mozdulattal próbálok lendületből felülni az ágyunk szélére – 40 hetesen, óriási
pocakkal ez ugye már nem olyan egyszerű művelet. Miután a harmadik
próbálkozásra sikerül, a már a hetek óta megszokott pingvin járásommal kicsoszogok
a fürdőbe. Mit is mondott a védőnő? Tusoljak le, ha nem vagyok biztos benne,
hogy valóban már igazi fájásaim vannak. Fél óra elteltével izgatottan ülök a
nappaliban, figyelem az órát. Rendszertelenül jönnek a fájások, nem kell még
felkelteni a férjemet.
2016.09.15., csütörtök, délelőtt 10:30
Itt ülünk a férjemmel a nőgyógyásznál, és feszült
figyelemmel figyeljük az CTG készüléket. Habár nem vagyunk orvosok, azt mi is
meg tudtuk állapítani, hogy egyre rendszeresebben jelentkeznek a
méhösszehúzódások. Közben azon gondolkodom, jó lett volna betenni az autó
csomagtartójába a kórházi csomagom…
2016.09.15., csütörtök, délelőtt 11 óra:
A nőgyógyászom CTG-s papírlap mögül felnézve, az
arcán széles mosollyal közli, hogy két napon belül nagy dolgok történnek. Hogy
mi??? KÉT NAP??? Én már indulni akartam a kórházba!
2016.09.15., csütörtök, este 9 óra:
Egész nap jelentkeztek az összehúzódások,
rendszertelenül, a fájdalom is elviselhető, gyakran alig érzem. Aludni bezzeg
nem tudok, ahhoz túl izgatott vagyok. Helyette az internetet bújom, a létező
összes cikket elolvasom a szülés témájában, elméletben már profi vagyok benne.
Közben válaszolgatok minden üzenetre, amelyet az ismerősök írnak a hogylétünk
felől érdeklődve. Mindenkit megnyugtatok. Van még idő. A szüleim hívnak
Skypeon: „Igen anyu, minden a legnagyobb
rendben, még nem kell mennünk a kórházba, a doki is azt mondta, hogy ma még nem
fog történni semmi.” A szívem mélyén azonban érzem, sőt, tudom, hogy ez nem
igaz.
2016.09.15., csütörtök, este 11 óra:
A férjem nemrég ért haza a fociedzésről. Hullafáradt,
ma rengeteg feladata volt. Gyors helyzetjelentés tőlem: „Nem, még nem jött el az idő.” Fogmosás és lefekszünk aludni.
2016.09.15., csütörtök, este 11:05:
A férjem 1 perc után már horkol, nekem egyre
erősebben jelentkeznek a fájások, kiköltözöm inkább a nappaliba, és átnézem még
egyszer a kórházi csomagot. Közben az órát figyelem, már kevesebb, mint 10
percenként jelentkeznek az összehúzódások. Szóljak a férjemnek???
2016.09.15., csütörtök, éjfél:
-
„Csaba!
Csaba! Szerintem mennünk kellene…”
Csendben figyeljük a falióra mutatóit, közben
fel-alá sétálok a lakásban. Minden 6. percben felszisszenek. A férjem
megállapítja, hogy tényleg 6 perc. Felöltözik, addig én még egyszer átnézem a
csomagomat. Indulunk a garázs felé.
2016. 09.16., péntek, éjjel 1 óra:
„A védőnő azt
mondta, hogy ha jóslófájás, akkor a séta után abbamaradnak az összehúzódások, ugye? Gyere, sétáljunk egyet, nehogy vaklárma
legyen…” A férjem talán jobban fél a szüléstől, mint én, hogy
még sétálgatni akar az éjszaka kellős közepén?! Ok, akkor sétáljunk, ha
belegondolok, annyira én sem sietek a szülőszobába… Már az utcán vagyunk,
idegesen nevetgélünk a szituáción, most tényleg az éj leple alatt körözünk a
lakásunk körül?! „Ááá, várj!” – kiálltok
fel és erősen belekapaszkodok a férjem karjába. Már megint egy, ez már erősebb
volt. „Mennyi idő telt el az előző óta?” „5
perc.” „Sétáljunk vissza az autóhoz,
és menjünk a kórházba!” – ezzel a kijelentésemmel már nem mer vitatkozni.
2016.09.16., péntek, éjjel 2 óra:
Gyors bejelentkezés a szülészeten, majd a szülésznő
bekísér bennünket az egyik üres szülőszobába. Felfekszem az ágyra, rákapcsol a CTG-re,
és magunkra hagy. A szisszenések közepette azért össze-összemosolygunk,
hamarosan szülők leszünk.
2016.09.16., péntek, éjjel 2:30:
A szülésznő miután megnézte a CTG eredményét,
megnyugtatott bennünket, hogy van még időnk, és addig, ha tudunk, pihenjünk le
a számomra kijelölt szobában, ahol a következő napokat is fogom tölteni. Mivel már
nem volt szabad egyágyas szobájuk, a két ágyasban pedig nagy volt arra az
esély, hogy már lakik ott valaki, így végül azt ajánlotta a szülésznő, hogy a
napközben látogatók fogadására is alkalmas Baba-Mama Oázisnak nevezett szobába
kuckózzunk be erre, a reményeink szerint csupán néhány órára. Ez jobban
megfelelt nekünk, hisz nem akartam senkit sem zavarni a vajúdásommal, és
legalább egyedül lehettünk a férjemmel. A szoba maga nagyon hangulatos, és
szép. Én kényelembe helyezkedem a fotelben, a férjem pedig leheveredik az egyik
kanapéra. Körbenézek a félhomályos helyiségben, meglátom az újszülött babákról
készült fényképeket. Már érzem a gombócot a torkomban, egy könnycsepp is
végigcsordul az arcomon. A gondolataimba mélyedek. 40 hét türelmetlen várakozás
után már csak pár óra választ el attól, hogy a karjaimban tarthassam a gyermekünket.
40 hét állt a rendelkezésünkre, hogy felkészüljünk erre a napra. Vajon
sikerült? És ugye minden rendben lesz? „Kicsim,
csak ügyesen, már nem kell sokat várni és láthatjuk egymást.” A férjem már
szundikál, nekem is pihennem kellene. Hosszú nap van mögöttünk, és a java még
csak most jön. Szükségem lesz az erőre.
2016.09.16., péntek, hajnal 5 óra:
Ha csak pár perce is, de sikerült kicsit pihennem. A
méhösszehúzódás viszont egyre nagyobb és nagyobb fájdalommal jár, egyre
nehezebben viselem. Érzem, hogy a gyermekünk már nem fog sokáig bent maradni.
Hirtelen melegem lesz, el kell mennem egy kicsit felfrissíteni magam. A férjem
segítően nyújtja kezét, de alig, hogy pár lépést teszünk előre, megint jön egy.
Igyekszem halkan felkiáltani. Ez fáj! Sokkal jobban, mint az eddigiek. Visszamegyünk
a szülészetre. Szülni akarok!
2016.09.16., péntek reggel, fogalmam sincs hány óra:
Miután visszamentünk a szülészetre, a szülésznő
megvizsgált, és a magzatburkot is kifakasztotta. Mindent ellepett a magzatvíz.
Bosszankodom kicsit magamban, igazán megkérdezhetett volna előtte, hogy át
akarok-e öltözni, mostmár teljesen felesleges... Fekszem a szülőágyon, az
utasításnak megfelelően a jobb felemen. Kissé kényelmetlen, de mindent kibírok
a babánk érdekében. Ekkor még nem sejtem, hogy ez bizony kutyafüle ahhoz
képest, ami ezután következni fog. Nem kérek epidurális érzéstelenítőt, én erős
nő vagyok. Később már szeretnék, de nem kapok. Egyre nehezebb és nehezebb, szaggatottan
veszem a levegőt, előre félek a következő fájástól. A férjem ott ül mellettem,
bíztat és nyugtatgat, hogy minden rendben lesz, megcsinálom. Közben odateszik
az oxigént, hogy szívjam. Szívom, igyekszem a levegővételre koncentrálni, nem
megy, zihálok. Kiszáradt a szám, egy kis vizet kérek a férjemtől, ő közben
folyamatosan figyelmeztet a levegővételre. Beszív, kifúj. Lassan. Nem kell
kapkodni. Nem érti, hogy nem könnyű? Krisztina nyugalom. Ügyes vagy, minden
rendben lesz. Egyre többen sürögnek körülöttünk. Órák teltek el, most mintha
mégis felpörögnének az események. Ott állnak körülöttem, szülésznők és orvosok,
akik bíztatnak, azt mondják, ha székelési ingert érzek nyomjak. Kapkodva veszem
a levegőt. Nem jó. „Krisztina, – szól
egy belső hang – figyelj a levegővételre”.
Próbálom egyenletesen szívni és fújni. A férjem is bíztat, folyamatosan mondja
a szülésznők után, hogy mit csináljak. Próbálok az utasítások szerint
cselekedni, levegő bent tart és nyom. Szünet. Újra. Levegő bent tart és nyom.
Szünet. Levegő bent és minden erőmmel nyom. Nem akarok sikítani, de erőt ad a
nyomáshoz, így sikítok. Szünet. Nem tudom, hányszor ismétlődött meg ez a
jelenet, ma már minden homályos. Levegő bent, sikítok és nyomok. Már kinn a
feje! Na, még egy utolsót! Levegő benn, nyomok, de már nem egyedül, a szülésznő
a hasamra nehezedik. Majd egy hatalmas megkönnyebbülés, egyben valami üresség
is.
2016.09.16. péntek, 08:47:
Egy kis vékonyka hangot hallok. A világ legszebb
hangja. Apával könnyes szemmel nézünk egymásra, végre itt van ő. A mi kislányunk! „Elvágja a köldökzsinórt Apuka?” – szól németül a szülésznő. Apa
még mindig az események hatása alatt áll, nem hallja a kérdést, én szólok neki
elcsukló hangon. Remegő kézzel, de a szemeiből áradó büszkeséggel fogja meg az
ollót és vágja el. Ezután rögtön rám helyezik a lányunkat, Lucát. Érzem őt, a
pici kis testét. Milyen ügyes, máris szopizik. Nem sír, tudja, hogy jó helyre
került, vigyázunk rá. Olyan gyönyörű. Soha nem láttam még szebbet. Sírunk és
nevetünk. Megcsináltuk. Itt van velünk. Már semmire sem emlékszem, mellkasomon
a kislányommal minden fájdalom köddé vált…
Ha tetszett a bejegyzés kövess Facebookon is!
