A mese mindig jelen volt az életemben. Emlékszem gyerekkorom azon estéire, amikor áramkimaradás miatt ültünk a gyertyafényes szobában, és úgy szórakoztatott bennünket a testvéremmel apu, hogy mindenféle történetet talált ki lovon vágtázó és nyilazó hősökről, akiknek a történetét szájtátva hallgattuk. Aztán emlékszem a kedvenc rajzfilmeimre, amelyeket egész álló nap tudtam volna nézni a videólejátszó előtt ülve. Vili, a veréb, az Oroszlánkirály vagy épp a kedvenc Disney mesém a Pocahontas, mind egy olyan kis szelete annak a rengeteg mesének, melyekhez sok szép emlékem fűződik. A mesekönyvek világa, a benne szereplő illusztrációk pedig mindig lenyűgöztek. Míg nem tudtam olvasni saját történetet kreáltam a látott rajzokból, beleképzeltem magam a történésekbe, és hittem benne, hogy minden ami ott látható egyszer igaz és valós volt. Hogy igenis léteztek tündérek és sárkányok, az állatok tudnak beszélni, a törpék és manók pedig még mindig közöttünk élnek.

Szeretném, ha a gyerekeim is hasonló élményekben részesülnének, ha felfedeznék a mesehallgatás és olvasás fantasztikus világát. Ezért egész pici korától fogva igyekeztem Lucának felkelteni az érdeklődését a könyvek iránt, hiszen meggyőződésem, hogy nem csak szórakoztatni lehet a piciket ezáltal, de komoly fejlődésen is átesnek, és csupa olyan pozitív dologban részesülnek, melyek egy életen át meghatározó lehet a személyiségük kialakulásában.

Most a saját tapasztalataim alapján összegyűjtöttem 5 okot arra, hogy miért is jó, ha a gyermekünknek mesét mondunk vagy olvasunk.

Komoly fejlődést vélek felfedezni a lányom szókincsének gyarapodásában, amióta az esti (na meg a nappali) rutinunk részét képezni a közös meseolvasás. Lucát sokáig nem érdekelte az, hogy szavak segítségével kifejezze magát, megoldotta úgy, hogy elmutogatta mit is szeretne. Bár nem állítom, hogy a kortársaihoz mérten lemaradt volna a beszédfejlődésben, de 19 hónapos koráig csupán 3-4 szót tudott kimondani és csupán néhány állathangot utánzott. Bár büszkék voltunk erre a teljesítményére is, de azért számomra némi aggodalomra adott okot, hogy miért nem akar beszélni. Ahogy tudtam, igyekeztem fejleszteni a beszédkézségét, így például napi szinten énekeltünk, mondókáztunk, melyeket nagyon ügyesen elmutogatott, de továbbra sem akart megszólalni.

Aztán hirtelen egyik napról a másikra hozta a könyveit, amelyek addig egyáltalán nem érdekelték őt, hiába is próbálkoztam velük. Mesélni kezdtem, hogy mi látható képeken, és pár nappal később már azt figyeltem meg, hogy igyekszik és próbál utánozni a hangok kiejtésében, a kedvenc képi ábrázolásait, pedig már ki is mondja. 

Bár még ezt nehéz igazán felmérnem, de állítom, hogy amióta beépült a mindennapjainkba a meseolvasás, inspirálóan hat a fantáziájára. Ez a közös játékaink alkalmával derül ki igazán, amikor babázunk vagy az építőkockáival játszunk. Mindig van egy adott rész, ami épp kedvencé válik a könyveiből, amelyeket előszeretettel beépít a játékaink során is. Voltaképpen eljátssza a játékai segítségével azt, amit a könyvekben látott és hallott. Akkor sem esik kétségbe, ha épp nincs kéznél olyan tárgy, ami kell, könnyen helyettesíti mással, vagy csak elképzeli, hogy ott van a kezében.

Tagadhatatlan, hogy számomra ez a legkedvesebb ok arra, hogy időt szánjak a közös meseolvasásra. Tudom, hogy Luca számára is sokat jelent az, hogy ily módon is foglalkozom vele, hogy a nap bármely szakaszában is hozza hozzám valamelyik könyvét leülök vele, és újra és újra felfedezzük  a az illusztrációkon azokat az apró részleteket is, amelyek addig elkerülték a figyelmünket. Igazán feltölt, szerintem nem csak engem, hanem őt is ez a közös tevékenység, és csak remélni tudom, hogy ő is majd olyan szívesen emlékezik vissza ezekre a percekre, mint én az esti gyertyafényes mesézésekre a szüleimmel.